Az izsorok története
Az izsorok a Narva folyó és a szentpétervári térség ölelte Ingermanland őslakói, feltételezések szerint eredetileg a jelenleginél inkább keletebbre-északkeletebbre – a Narva és a Ladoga közötti, dél felé terebélyesedő sávban – éltek, a mainál jóval nagyobb csoportokban. Nézetkülönbségek vannak abban a tekintetben, hogy az izsorok a karjalaiakból váltak-e ki, vagy több kisebb finnugor néptöredék összeolvadásával alakultak-e ki. Több nyelvi jelenségük inkább az utóbbi mellett szól. Ásatások leletei alapján feltételezhető, hogy az önálló etnikummá válásuk már a Kr. u. 1. évezred során megkezdődött.
A finn Pekka Sammallahti a balti-finn nyelvek történeti fejlődését illusztráló 1977-es folyamatábrájában az izsorok önállósulását, az őskarjalai nyelvtől (az abból a vepsze nyelv nem sokkal korábbi kiválását követően) zajló végső elkülönülését megközelítőleg a magyar államalakítás időszakára teszi, és innentől vezeti tovább a saját nyelvi fejlődésüket. (Megjegyzendő, hogy a másik ingermanlandi nyelvnek, a vótnak ugyanekkorra datálja az ősésztből való leszakadását és külön nyelvtörténeti útja kezdetét. Azaz tekinthetjük úgy is, hogy a vót-izsor párhuzamosság e két nyelv önállóságától fennáll – természetesen a mainál kelet felé jóval kiterjedtebb területen. Ez esetben a közös csúd múlt keretében időszakonként már előfordulhatott egyféle etnikai és nyelvi szimbiózis, vagyis a kölcsönhatás akár nem is csak legújabbkori jelenség.)
Biztonsággal állítható, hogy a keleti finnségieknek a koraközépkori krónikákban általánosan használatos csúd elnevezése – az érintett térségtől függően – nem egyszer izsor törzseket, népcsoportokat takar. Írott forrásokban már a 12. századtól elkülönített kis népként szerepelnek. III. Sándor, a korszak meghatározó – több, mint két évtizeden át regnáló és jelentős diplomáciai-politikai befolyást is gyakorló – pápája a 12. század utolsó harmadában a pogányok számára való fegyvereladást tiltó levelében már külön említi az ingriaiakat. Az orosz krónikákban az izsor elnevezés a 13. század első harmadától jelenik meg.
Az izsorok ezt követő történelmi sorsa azonos térségbeli többi társukéval. Jelentős az ő szerepük is a Novgorodi Fejedelemség életében, mind annak virágkora, mind hanyatlása idején. Megérezték a Német Lovagrend és a svédek hatalmi törekvéseit is (1240-es évek). Olykor még a litvánok terjeszkedése (14-15. század fordulója) is beleszólt a helyzetükbe. Felváltva kerültek ezek uralma alá, és közben Moszkva Novgorod fölé kerekedését (1478) is megérezték. A végérvényessé váló orosz dominancia eredményeként váltak teljesen ortodox vallásúvá a 16. században megindult hitterjesztési mozgalmakat követően. A közben újra fellángoló svéd-orosz ellentétek a hatalmi térben őket is játékszerüknek tekintették (18. század).
Szentpétervár 1703-as alapítását követően az új orosz cári főváros holdudvarába kerültek. A nagyváros közelsége miatt rohamosan zajlott tágabb területük eloroszosodása, mivel az oroszok nagy számban települtek a térségbe. Több helyütt szimbiózisban élve a vótokkal, sok településen is így már három etnikum keveredett. Tovább bonyolította az etnikai helyzetet, hogy Ingermanlandba egymás után német, finn, sőt észt néptöredékek is érkeztek. Szentpétervár társadalmi, gazdasági és kulturális hatása ezzel párhuzamosan az izsorok és településeik saját önkéntes eloroszosodásához vezetett.
Népük többsége kétnyelvűvé, majd igen gyorsan gyakorlatilag szinte kizárólagosan orosz nyelvűvé vált. Ugyanakkor demográfiai okokból az izsorok abszolút száma mégis növekedett, és a Szovjetunió létrejöttének idejére már megközelítette a harmincezret.
Az izsorok életét a mező- és erdőgazdaság, a vadászat és (tengermellékiként) a halászat határozta meg. A kereskedelemben való részvételükben szerephez jutottak népművészeik és kézműveseik termékei is.
Népük számára is reményt keltő volt a korai szovjet nemzetiségi politika, amelynek eredményeképpen latin betűs íráshoz juthattak, másfél tucatnyi könyvet is kiadhattak, és működött az anyanyelvű iskolai rendszerük. Sorsukat a sztálini időszak pecsételte meg. Erőszakkal szétszórták, internálták őket is, értelmiségükre pedig a megsemmisítés várt. A „nagy vezér” halálakor már alig több, mint ezren vallották magukat izsornak, de az anyanyelvét csak harmaduk vállalta. A fokozatos létszámcsökkenés a gorbacsovi időszakig zajlott.
A peresztrojkát követően, majd az új szövetségi Oroszországban kaptak némi elvi esélyt, bár ekkorra a nyelvet ténylegesen használók száma valóban elenyészővé csökkent (Konykova 2009-es összesítése alapján a Szojkinó környéki 177 főből ráadásul 130-an 60 év felettiek voltak). A népszámlálások idején származást illetően ennél többen vallották magukat izsornak (Oroszország távolabbi szórványaiban további összesen 150 fő).
