Az izsor-magyar kisszótár használatához

  • Általánosságban:
Az izsor szót, számos szófaj esetében az alaktani tőváltozatra utaló zárójelbe tett tővégződést, egyes szó-fajoknál a vonzott esetet, olykor a szófaj megjelölését követően gondolatjellel (−) elválasztva az izsor szó magyar megfelelője vagy megfelelői következnek, esetenként zárójelben külön utalás segít a többféle értelmezési lehetőség megfelelő elkülönítésében.
Rombusszal (◊) leválasztva, ha vannak ilyenek, szerkezetbe foglalt példák tágítják az eredeti szó jelentéstartalmát.
Változó tövek esetén a szótári szóalakról választóvonal (|) vágja le a változatlanul maradó hangalakrészt, amelyet a zárójelben szereplő tővégződések előtt, illetve a rombusszal elkülönített példaszerkezetekben tilde (~) helyettesít, az azonos jelentésű szerkezeteket vagy azok részeit esetenként törtjel (/) választja el egymástól.
  • Névszók esetében:
A szócikkben alapvetően az izsor névszó egyes szám alanyesetű (singularis nominativus) alakja található.
A ragozás szerinti tővégi végződések közölt alakjai az egyes szám birtokos, részelő, valamint a hová és hol kérdésre válaszoló helyhatározós esetek (singularis genitivus, partitivus, illativus, valamint inessivus) szerintiek.
Ha az izsorban a főnévnek csak többes számú alapalakja létezik, vagy a többes számú alak némi jelentésmódosulást hordoz, akkor ezt jelezve a többes számú végződések következnek.
Ha az összetett számnév vagy névmás esetében mind az elő-, mind az utótag ragozandó, akkor az összetétel határát kettős választóvonal (||) jelzi.
A magyar jelentés vagy jelentések rendesen egyes szám alanyesetű szótári alapalak formájában állnak, amennyiben kivételesen ez nem oldható meg, akkor jobbára szószerkezettel való körülírás szerepel a szócikkben.
  • Igék esetében:
A szócikkben az I. számú izsor főnévi igenév (infinitivus I.) alakja található.
Egyébként minden más tekintetben a névszói szócikkekével azonos kifejtés következik azzal a különbséggel, hogy a ragozás szerinti tővégi végződések közölt alakjai a II. számú főnévi igenév (infinitivus II.), a kijelentő mód, jelen idő (praesens) egyes szám 1. és 3. személy, valamint a kijelentő mód, elbeszélő múlt idő (imperfectum) egyes szám 1. és 3. személy szerintiek (alanytalan és személytelen igéknél csak a 3. személynek megfelelők).
A magyar jelentés vagy jelentések rendesen kijelentő mód, jelen idő egyes szám 3. személyű szótári alapalak formájában állnak, ha kivételes esetben ez nem oldható meg, akkor jobbára szószerkezettel való körülírás szerepel.
Egyes segédigéknél a kifejtés az előzőektől eltérően, értelemszerűen tagolódik.
  • Névutók és elöljárók esetében:
A szócikkben az izsor névutót, illetve elöljárót követően, a szófaj megnevezése előtt zárójelben található az ezek által vonzott nyelvtani eset vagy esetek latin rövidítése.
  • Azonos alakúság vagy többszófajúság esetében:
Az izsor változatokat az azonos szótári alapalak után római számok jelölik.
Ez az eljárás akkor is, ha a többféle jelentés már annyira szétágazott, hogy a jelentéstani összefüggés nehezebben lenne követhető.
  • Több jelentés esetében:
A jelentéstanilag lényegesebben eltérő magyar változatokat arab számok különböztetik meg, és a jelentéstani részeket egymástól pontosvessző választja el.
  • Alfabetikus besorolás tekintetében:
A č, az š, illetve a ž betűk közvetlenül a nekik megfelelő ékezet nélküli c, s, illetve z betűk után következnek.
A lágy mássalhangzók (dj, lj, nj, tj) betűjelei a szoros ábécé szerint besorolt (nem külön) helyen állnak.
A magánhangzókat jelölő ékezetes betűk az ábécé legvégére kerültek, ahol a balti finn betűrendszer példáját követik ä, ö sorrendben.