Előszó

A finnugor nyelvészek között korábban nézetkülönbség volt abban, hogy a magát izsornak nevező népcsoport anyanyelve önálló nyelvnek tekinthető-e. A nyelvészek egy csoportja azt a nézetet vallotta, hogy az izsor pusztán a finn nyelvnek az egyik változata, másik csoport arra az álláspontra helyezkedett, hogy az izsorok karjalai nyelvjárást beszélnek. Mintegy ötven éve kezdett el megerősödni az a nézet, hogy az izsorok nyelve önálló. A nemzetközi finnugristák főleg az utóbbi szemléletet fogadják el. A mai magyarországi finnugor nyelvészek is az utóbbiakhoz tartoznak. A hazaiak körében egyébként inkább az elnevezést illetően mutatkozik szóródás, ugyanannak a zavarnak a hatására, amely nemzetközi vonatkozásban is széleskörű az anyanyelvi önelnevezés (izsor) vagy a földrajzi alapú név (inkeri) közüli választásban.
A finnugor népekről szóló átfogó hazai ismeretek megalapozója Zsirai Miklós volt, aki az 1930-as évek közepétől két évtizeden át finn kollégáira építve az inkeriket (izsorokat) a középkor során Nyugat-Finnországból Ingermanlandba vándorolt finn népcsoportnak fogadta el, amelynek a nyelve kis mértékben módosult a földrajzi távolság miatt. A kortárs Mészöly Gedeon ennek a munkásságnak az összegzésekor nem tért el ettől. Erdődi József pedig még az 1960-as évek második felében is ennek a gondolatnak a folytatója maradt.
Hajdú Péter izsor önállóságot hirdető megközelítése nyomán azután az igazi áttörést elsősorban Bereczki Gábor balti-finnekkel való alaposabb foglalkozása jelentette. Csepregi Márta és Bereczki András, majd az ifjabb finnugristák már ezt a szemléletet tekintik mérvadónak. Mindez azonban elsősorban történeti, néprajzi és kulturális vonatkozásokban lett mérvadó, nyelvészetileg kevésbé.
Ehhez képest viszont igen dicséretreméltó A világ nyelvei (1999) című enciklopédikus kiadvány „inkeri” címszóval Pomozi Péter tollából közrebocsátott, alapvetőbb részleteket is nyújtó leírása. Ugyanakkor az izsor mint nyelv iránti csekély érdeklődés beszédes tényének tekinthetjük, hogy a Nyelvrokonaink (2000) című kötet három fő – történeti, nyelvi és irodalmi – része közül az izsorok külön fejezetként megjelentek ugyan történetük leírásával, illetve irodalmuk jellemzésével, ám a balti finn nyelvek körében nyelvként szó sem esett róluk. A Finnugor kalauz (1998) az oroszországi balti-finnek körében szintén csak történeti és irodalmi jellemzést adott, nyelvit nem.
Miközben az izsorok népköltészetéből, mesekincséből – ugyan változó terjedelemben – számos antológia adott szemelvényeket, a Világirodalmi Lexikon nemzetiségek, nyelvek és országok szerinti névmutatója (18. kötet, 1995) például lív és vót szerzőt sorol, izsort/inkerit azonban nem. Igaz viszont az is, hogy a sorozatban „izsor irodalom és irodalmi formák” címszó alatt (5. kötet, 1977) jóval korábban rövid leírást nyújtott.
A népi irodalom áttekintését nehezítette, hogy a finnek, karjalaiak és izsorok legtöbb szöveges hagyománya jelentős átfedéseket mutat. Ezért is a finnugor varázsigéket, imádságokat, siratókat egybegyűjtő Hozott isten, holdacska! (1979), a mitológiai és történeti énekeket szemelvényező Földisten lánykérőben (1982), valamint a balladákat válogató Mentem eprészni erdőre, áfonyázni rengetegbe (2000) című kötetek a finnek, karjalaiak és izsorok rigmusait összevontan kezelték, sokszor szétválaszthatatlanul. Az Erős mackó (1984) című finnugor meseválogatás egyetlen rövid inkeriként jegyzett mesét közölt. Egyedül a Finnugor-szamojéd (uráli) regék és mondák (I. kötet, 1984) tartalmazott inkeri megnevezéssel összesen nyolc kis történetet. A Karig Sára összeállította Napfél és éjfél (1972) című népköltészeti antológia viszonylag korán még csekély teret nyújtott a közlésnek, viszont a Nagy Katalin szerkesztette Hét határon hallik húros daru hangja (1994) című, „morzsáknak” címzett válogatás már bővebb terjedelmet szentelt az izsoroknak.
Az – egyébként jelentős és figyelemre méltó sajátosságokat is mutató – izsor iránti érdeklődésnek a többi rokon nyelvhez mérten mutatkozó viszonylagos magyarországi visszafogottsága összefügghet azzal is, hogy a kis balti finn nyelvek közül (sőt mondhatni valamennyi uráli nyelv közül) nemzetközi méretekben is a legszerényebb az izsor nyelv kutatottsága, miközben a karjalait és a vepszét szűkebb hazájukban újabban fokozott érdeklődés kíséri, a vótot pedig Észtországban övezi immár több évtizedes tudományos figyelem, sőt a – líveket nemzetalkotóként deklaráló – lett alkotmányból fakadó elkötelezettségek miatt a gyakorlatilag kihalt lív nyelv is jelentős törődésben részesül.
Ez a kötet ezért magyar tisztelgés egy olyan távoli kis nyelvi rokon nép előtt, amelyhez tartozónak már csak alig néhány százan vallják magukat, s ők is csak kisebb részükben beszélik az őseik anyanyelvét, és ezek a beszélők is már főleg agg korúak. Hivatalos minősítése szerint nyelvük a kihalás veszélyének küszöbére érkezett, de gyarapodó számban akad a leszármazottak között, aki nemzetiségi becsületből legalább az alapismeretek szintjén megtanulja a hajdaniak által beszélt szavakat, legfontosabb nyelvi fordulatokat.
Az izsorral való foglalatoskodásomban a hozzáértésem erősen töredékes, a kis balti finn népek iránti érdeklődésem kedvtelésből fakad. A fő problémát számomra a forrásmű szókincsének egyfelől nagy hézagai, másfelől olykori túlzásai jelentették. A használt forrás esetenként nagyon is bőkezűen bánik igen ritka kifejezésekkel. Ugyanakkor alapvető jelentéseket hordozó szavak hiányoznak belőle. A forrás nyelvtani részét szintén nem jellemzi leírói teljesség. A balti finn leíró nyelvtan továbbá több esetben a magyar nyelvészeti gyakorlattól eltérő fogalmakat, megoldásokat is szép számban alkalmaz. Ezeket csak részben vettem át, sokszor a magyar nyelvtani gondolkodáshoz igazodtam, sőt olykor nem riadtam vissza a saját egyéni eljárástól sem.
A kisszótári részt rövid nyelvtani összefoglalás előzi meg. Az itt közreadott formában a munka nem mindenben felel meg a szótárkészítés, illetve a nyelvtanszerkesztés szigorú nyelvészeti szabályainak. Nem épül anyanyelvi közegben szerzett tapasztalatokra, és csak csekély célnyelvi tudás támasztja alá. Olyan magyarországi nyelvészeti anyag pedig, amelynek a segítségével nőhetett volna a feldolgozás minősége, gyakorlatilag nincsen.
A rövid nyelvtani összefoglalót követő rész kis izsor szövegmintákat nyújt. A válogatás rövid meséi szintén az eredendő forrást jelentő kötetből származnak. Más forrásból vehető szövegek ide szerkesztését (három kivétellel) veszélyesnek véltem, mivel nem tudtam a kiinduláshoz is illeszkedő nyelvváltozatot felismerni. A szövegek magyarításában mérlegelnem kellett, hogy 1. a nyelv iránt érdeklődő számára a viszonylag legpontosabb megfelelőt adjam vissza; 2. ugyanakkor az eredeti túlzott szóismétléseivel, időegyeztetési felületességeivel a magyar fordítás élvezhetőségét se rontsam; 3. verses szöveg esetében a magyar szöveg is versszerű legyen; 4. az izsor falusi népi élet ismereteit feltételező kifejezések, szövegrészek külön néprajzi magyarázatra ne szoruljanak. (A Miatyánk szövegével kapcsolatban megjegyzendő, hogy Németh Zsigmond a Miatyánk 121 európai nyelven című kötetébe tévesen szerkesztette be az ott izsorként feltüntetett szöveget, mert az egy vepsze – ishuri – nyelvjárási változat, s a kötet összeállítója nemcsak forrásának ishuri megnevezését „hallja félre”, hanem a kísérő leírásban eleve tévesen keveri az izsorokat az inkeri finnekkel is.)
Ebben a kezdetleges formájában is legyen azonban ez a kis kötet őszinte tisztelgés az izsor nyelv előtt! S legyen mindenképpen a magyarországi hivatásos finnugor nyelvészetet – netán annak a hazai felsőfokú képzésben éppen most felnövekvő új nemzedékét – sarkalló kísérlet, amelynek nyomán egy bőven javított és főleg kiegészített változatot egyszer majd biztonsággal hasznosíthassanak az izsor nyelv iránt érdeklődők!
A kis nyelvekkel – főleg a kihalás szélére sodródottakkal – való foglalkozás sokakból vált ki értetlenkedést. Ugyanakkor ha ritka növények vagy állatok – megállapítva azoknak tekintélyes eszmei értékét is – fokozott jogszabályi védelemben részesülnek, azt szinte minden ember természetesnek és illőnek találja. Ezzel ellentétben, ha kis népek kivesző félben lévő nyelveinek hasonló védelmet követel az érte aggódó ember, azt nagyon sokan csak fölösleges erőpazarlásnak tartják, hiszen éppen saját nyelvük kárára is fontosabb sokszor egy-egy világnyelv, főképpen az angol. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség az egyes nyelvek eltérő szemléletmódjai és megoldásai miatt általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást.
Számomra Babits Mihály szellemisége a mérvadó: „Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”(Részlet az Örökkék ég a felhők mögött című írásból)
A nyelvek tisztelete anyai örökségem, ő négy (német, angol, francia, spanyol) nyelven is fordított. A nyelvtani rendszerek részbeni logikája iránti érdeklődés apai indíttatás volt. Budapesten a piaristáknál érettségiztem. Ott Kincs Lajos és Magyar István atyák gyarapították és gazdagították bennem minőséggé a hazulról hozottakat. Magyar nyelv és irodalom–népművelés szakos diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem. Itt párhuzamosan tanulmányokat folytattam az akkor újként induló afrikanisztika szakon is. Ugyanezen az egyetemen nyertem el a bölcsészdoktori fokozatot (művelődés-szociológiai témával). Már a 21. századba ért át a nemzetközi kapcsolatok szak elvégzése a győri közgazdasági-jogi karon. 2011 novemberétől nyugdíjas vagyok.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, utóbb azok közül is a kicsik és a különlegesek. Gyermekkoromtól a családban kaptam a németet, nyolc éven át kötelezően az iskolai oroszt. Latinból érettségiztem, tanulgattam rövid ideig franciául és olaszul is. Angol szöveget szótárral olvasok.  Az afrikanisztika szakon a szuahélivel ismerkedtem. A magyar szakon szükségszerűen a finnel. Édesanyám fordítóirodai lett származású kolléganője vezetett be a lett nyelvbe. Utóbbi jóvoltából – a vepsze-lett szótár internetes felfedezésekor – jutottam el a vepszéhez. Ez az ezredforduló táján történt. Egy évtizeden át kutatgattam utána. Majd továbblépve egyre nőtt az érdeklődésem a kis balti-finn nyelvek iránt. Isten óvjon attól, hogy nyelvésznek és hozzáértőnek képzeljem magamat! Derűs amatőr vagyok. A jelen kötet számos kérdésében maguk a szakemberek sem jutottak még egységes álláspontra, én viszont a legtöbbször a magam ízlése szerint köteleződtem el az egyik vagy a másik felfogás mellett.
Természetesen minden tiszteletem a magyarországi finnugristáké, egyetemi, illetve tudományos intézeti műhelyeiké, valamint társaságként kifejtett tevékenységüké. Közülük számomra a legelgondolkodtatóbb Pusztay János munkássága. Ez így igaz akkor is, ha sok vonatkozásban sok támadás is érte őt a „dogmatikusabb” társak részéről. A nyelvrokonság és a különféle nyelvi kölcsönhatások összefüggéseiből levont következtetéseit mérvadónak tartom.
E helyütt külön is köszönetemet fejezem ki dr. Maticsák Sándor  professzornak, akinek önzetlen közreműködése révén sok munkája rejlik abban, hogy ez a kötet eredeti változatához képest jóval kevesebb tévedéssel és hibával láthat napvilágot, és otthonosabban megtalálhatja a helyét a finnugrisztikai szakirodalomban.
A vizsgált nyelv irodalmi nyelvének kialakítására való törekvés egészen újkeletű, már a mostani évezredbe is átnyúló szándék. Ennek megfelelően az izsor nyelv esetében zajlik egy olyan típusú nyelvújítás, amelynek sok eredménye még kétséges és bizonytalan sorsú. Az itt tükröződő nyelvi állapotok még az elenyésző lélekszámú anyanyelvi közösség körében sem általánosak. A nyelv valóságos életszerű napi használata szinte már nem is jellemző, esetében inkább egy sajátos nyelvi reneszánsz figyelhető meg, a népcsoportból származó értelmiségiek kísérleteznek az újraélesztéssel, illetve lelkes fiatalok fogtak a visszatanulásba. Vitatható még a helyesírási stabilitás is. Az egyes hangokat jelölő betűrendszer (c/ts, č/tš, y/ü) használata sem mindig egységes. A zavart okozhatja az is, hogy a finnországi, az észtországi és a saját belső elképzelések olykor eltérnek egymástól. A standardizálódás felé mutat viszont, hogy az izsor identitás harcosai egyre szélesebb nyílvánossághoz juthatnak a világhálón, ahol egyre kiterjedtebb dokumentáció gyűlhet így össze.