Az izsor nyelv

Az izsorok nyelvrokonsága

Az izsorok nyelvi rokonságát a nyelvrokonságot megalapozó legfőbb ismérvek – az alapszókincs nagyobb számú egyezése; a külön fejlődés nyomán érvényesülő szabályos hangmegfeleltetés következetessége; számos esetben alaktani sajátosságok – alapján ítélhetjük meg. (Az előzőek szerint közös nyelvcsaládba sorolt nyelvek között ma már nem feltétlenül kell fennállnia a nagyfokú vagy a részbeni kölcsönös megérthetőségnek sem.)
Minden az előzőektől eltérő rokonítási törekvés kívül marad a nemzetközi nyelvtudomány elismert határain. Másfelől a nyelvrokonsággal foglalkozó nyelvészet sem tagadja annak jogosságát, hogy a népek etnikai, antropológiai stb. rokonítása más, a népi jelleget meghatározó kapcsolatok felismeréséhez vezethessen.
Az általánosan elfogadott besorolás szerint az izsor nyelv uráli nyelv, s azok körében a finnugor nyelvcsaládba tartozik, közeli rokonságban áll a finn család nyelveivel, a legtávolabbi rokonságban pedig az ugor családéval (közöttük is főképpen a magyar nyelvvel). A finn családon belül rokonságban áll a balti-finn (másképpen finnségi) nyelvekkel, és távolabbi rokona a permi, a volgai és a lapp nyelveknek. A finnségi nyelvek között az északi csoporthoz tartozik, amelyen belül a legközelebbi rokona a karjalai (a livvivel és a lűddel együtt), továbbá a vepsze nyelv, de értelemszerűen igen sok közös vonása akad a finn nyelvvel is.
 
A balti finn nyelveket északi, illetve déli csoportra megközelítőleg a Luga folyó vízgyűjtő területén választják szét.
  1. Az északi csoport nyelvei:
    1. finn (az inkeriekkel együtt) – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva:
      - kvén, azaz norvégiai, troms-finnmarki finn;
      - meänkieli, azaz svédországi, tornio-völgyi finn;
    2. karjalai (a tveriekkel együtt) – ezen belül többek által is önálló nyelvváltozatként elfogadva:
      - livvi, azaz olonyeci-aunuszi;
      - lűd;
    3. vepsze;
    4. (az újkor kezdetén kihalt és a Bereczki Gábor által ide feltételezett legkeletebbi) merja;
    5. izsor.
  2. A déli csoport nyelvei:
    1. vót;
    2. észt – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva:
      - szetu;
      - võru;
    3. lív.
Pekka Sammallahti, illetve Paul Ariste finnségi nyelvfejlődési felfogásait főleg Terho Itkonen és részben Kalevi Wiik elméleteivel szintetizálva, jogos lehet a déliek és északiak mellett keletieket is elkülöníteni. Ennek nyomán a karjalai-vepsze-izsor hármas (nyelvtörténetileg a merjákkal) az északiak közül kiválva alkotja a keletieket.
Tekintettel a három nyelvnek a nagyon erős orosz hatás miatt a finntől való fokozódó megkülönböztethetőségére, valamint egykori „csúd” összetartozásukra is, ez a megoldás nem teljesen alaptalan.
Ha a keletieket elkülönítjük, akkor a megközelítőleges nyelvterületi határok szinte egybeesnek Oroszország nyugati államhatáraival, a karjalai nyelvsziget húzódik át kissé Finnország délkeleti térségébe.
Ebben a felosztásban a nyelvváltozatokat és kölcsönhatásokat is figyelembe véve, rejlik egy másik hármasság is, amelyet a karjalai-livvi, vepsze-lűd és izsor-vót trió alkot, az izsor-vót területi szimbiózisban a mai vót ugyanis távolodni látszik a déliektől, és a jelentős izsor hatás miatt kezd közelíteni a keletiekhez.
 

Az izsor nyelv fő jellegzetességei

A finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvek legfőbb közös jellegzetességei közül az izsort is jellemzi:
  1. a nyelvtani viszonyoknak alapvetően utótoldalékok ragasztásával (agglutinációval) való kifejezése;
  2. az előbbi alapján nagyszámú toldalék megléte;
  3. a névszói viszonyoknak a kifejezésére számos nyelvtani eset használata;
  4. a névszó nemek és/vagy osztályok nélkülisége;
  5. a jelzett szónak alapesetben a jelző általi megelőzése;
  6. a mennyiségjelző számnév után a főnév többesítő egyeztetésének elmaradása;
  7. a „habeo” típusú ige hiánya;
  8. a birtoklás folyamatának határozós szószerkezettel való, nem külön igei kifejezése;
  9. a helyhatározós esetek úgy nevezett hármas rendszere;
  10. a magánhangzó-harmónia tettenérhetősége.
     
    A finnugor nyelvcsaládhoz tartozó egy vagy több nyelvben is mutatkozó jellegzetességek közül a mai izsorból vagy már (11.), vagy még (12-13.) hiányzik:
  11. a birtoklást kifejező névszótoldalékok használata;
  12. a határozott és a határozatlan névelő;
  13. az igét előző, azzal összetételt alkotó igekötő.
     
    A finnugor nyelvek általános jellemzőin túl a balti finn nyelvcsoport nyelveinek számos egyedi sajátossága alakult ki, amelyek közül az izsorban is fellelhetők:
  14. az úgy nevezett fokváltakozás gyakorisága (az izsorban különösképpen);
  15. a „tisztán” névszói állítmány hiánya;
  16. az elöljárók és névutók kiterjedt – eltérő eseteket vonzó – rendszere;
  17. a hajlító (flektáló) jelleg részbeni megjelenése;
  18. a kétféle infinitivus megléte;
  19. az összetett igeszerkezetek többfélesége és gyakori használata;
  20. a tagadó ige alkalmazása.

Az izsor nyelvjárások

Az izsornak négy-öt alapvető nyelvjárása volt. Ezeken belül egykor szinte falvanként adódtak helyi nyelvi sajátosságok.
A nyelvjárási területek a népességfogyás következtében gyakorlatilag generációk óta elvesztették az egymással való közös határaikat.
A mára teljesen uralkodóvá váló szojkinói változat nyelvterületétől távolabbra esnek, de azonos járáson belül találhatók nyugatra a vót térségben, délnyugatra a Luga folyó egy szakasza mentén, valamint a járás keleti határa közelében fellelhető szórványok.
Végképpen távolabbi a Szentpétervár közelségében még egzisztáló apró szórvány, illetve egy attól délkeletebbre nyomokban sejthető néptöredék maradványa.
Csernyavszkijnak a revitalizációra szánt nyelvkönyve és az erre épülő jelen kötet az izsor nyelv szojkinói – vagyis a Visztyino területén beszélt – nyelvjárására alapoz, tekintettel arra, hogy a nyelvet még egyáltalán beszélők kevés kivételtől eltekintve ezen a nyelvterületen élnek.
A szojkinóin kívüli nyelvjárások létezése előbb-utóbb már csak emlékezetben él majd, a világháló révén standardizálódó és megőrzésre („visszatanulásra”) szánt változat az eltérő egyéb nyelvi elemeken vélhetően igen gyorsan felülkerekedik. Ezért az egyéb nyelvjárások nyelvi jellemzői a napjainkra már csak nyelvtörténeti tényezővé válnak.
A nyelv visszaerősödésének célszerű legalább részben valós napi nyelvhasználatra épülnie. Közben pedig elengedhetetlen lenne az, hogy az izsort nyelvüknek tekintő vagy akként beszélni is tudó fiatalabbak körében meginduljon egy olyan nyelvújítási mozgalom, amely az izsor nyelvet a modern nyelvekkel közel egyenrangú társsá tudja emelni, ha egyelőre főleg csak írott formájában is.