Az izsorok kibenléte

Az izsor települések szomszédságában élnek úgy nevezett inkeri népcsoportok is. Feltehetően a részben közös lakóterület okán többen tévesen azonosítják az izsor és az inkeri megnevezést, az inkeriek valójában orosz földre települt finn népesség, ennek megfelelően a finn egyik nyelvváltozatát – az ingermanlandi finnet – beszélik. Az azonosítás részben abból is származik, hogy – az előszóban már említett módon – vannak, akik az izsorok nyelvét a finn nyelv puszta nyelvváltozatának, nyelvjárásának tekintik.

A finnségi nyelvek körében egymás kölcsönös érthetősége ténylegesen nagyfokú, a számottevőbb nyelvtani, alaktani és szókincsbeli eltérések esetén azonban indokolt ezek önálló nyelvként való kezelése, főleg akkor, ha ennek tudata az adott népcsoportban is erős. Márpedig az izsorok magukat önálló finnugor népnek tekintik nemcsak etnológiai, hanem nyelvi szempontból is.

Az elnevezésük körüli zavar a nemzetközi nyelvészetben változatlanul tart, de összességében mintha eldőlni látszana az önelnevezésükből (ižora) származó „izsor-” tövű megoldások javára. A hazájukat jelentő Oroszország államnyelve egyébként eredendően ezt követi. Az angoloknál az izhorian kezd az ingrian fölébe kerekedni, a németben még dominál az ingrisch, de egyre gyakoribb az ischorisch is. A finn nyelvészet az inkeroinen, az észt pedig az isuri elnevezés mellett tette le a voksát. Egyes magyar nyelvészek körében még az ezredfordulón is olykor előfordult az inkeri elnevezés. Valójában már igen korán az önelnevezésből fakadó változat terjedt jobban. Mára az is eldőlni látszott, hogy a magyarban az „izsór” – hosszú magánhangzós – helyesírási mód honosodik meg. Az újabban alakuló anyanyelvi szokásunktól eltérően – az izsorokat egyértelműen önálló nyelvű népként elismerve – én a rövid o-val írt elnevezést tekintem célszerűnek, főleg az anyanyelvi rövid ejtésre tekintettel. Ezzel visszatérek a korábbi magyarországi írásmódhoz, és ezt javaslom.