Népmesék

Karhu, suzi ja repoi

Karhu, suzi ja repoi kylvettii kerran ruist.
Ruiz ono kypsyynt.
Höö leikattii sitä ja veetii riihee.
Kuivatettii tähkäkuivajaal, ja noistii puimaa...
A repoi – noisti tähkäkuivajalle, niku sitä kannattaa, dai ajast aikkaa viskajaa rivvun konz suen, konz karhun päälle.
Höö saotaa revoille:
– Kummi-repoi, kannata tähkäkuivajaa hyvääst, jot rivvut evät puottaiz!
Repoi vassaa:
– Miä jo nii yrittään, mut neet evät pyzy!
A icce tahallaa puottaa riuku kerrallaa.
Karhu ja suzi puitii rukkiihen.
Tuli kolt myttyä.
Peenemmääz ono vilja, keskihizez ono ruumenet, suuremmaaz ono olki.
Noistii sattooa jakkamaa.
Repoi sannoo:
– Laa nii jakamma: peenemmälle – peen mytty, keskihizelle – keskihiin, suuremmalle – suur.
Höö nii tehtii.
Repoi sai viljan, suzi sai ruumenet, karhu sai olen.
Noistii jauhamaa.
Revoil jauhakivi koputtaa.
A suel ja karhuul vaa kahizoo.
Höö kyzytää:
– Kummi-repoi, miks siul jauhakivi koputtaa, entä meil kahizoo?
Repoi sannoo:
– Miä ku noizin jauhamaa, nii lisäizin hiittaa, siks jauhakivi koputtaa.
Karhu ja suzi lizättii hiittaa, ja heijjen jauhakivet noistii koputtammaa.
Jauhettii kaiken ja noistii puuroa keittämää.
Keitetää...
Revoil puuro ono valkia ja puhkuu.
A suel ja karhuul puuro ono mussa ja ei puhu.
Kyzytää höö revoilt:
– Miks siun puuro ono valkia ja puhkuu, entä mejjen oma – ono mussa ja ei puhu? Anna meille maistaa siun puuroa!
– En, enziks miä teijjen puuroa maissan.
Otti repoi vähä puuroa suelt ja karhult, dai pani salamittee oman kattilan päälle.
– Maistakaa!
Karhu maisti ja saoi:
– Siun puuro ei oo parempaan miun ommaa!
Suzi maisti ja senensaman saoi...
– A miks siun puuro ono valkiamp mejjen ommaa?
– Miä piin jauhoa jooksovaaz veez. Siks puuro ono valkiamp.
Suzi ja karhu koottii ruumenet ja olen, lazettii jokkee, verta vei kaiken poiz.
Nii kummi-repoi heijjet petkutti.
 

A medve, a farkas és a róka

A medve, a farkas és a róka egyszer rozsot vetettek.
Megért a rozs.
Learatták és vitték a csűrbe.
Megszárították a terményszárítóban, és kezdték kicsépelni.
A róka pedig – úgy kezdte tartani a szárítófedelet, hogy a rúdjai hol a farkas, hol a medve fejéhez csapódjanak.
Azok mondják a rókának:
– Róka koma, fogd jól a szárítófedelet, hogy a rudak ne csapkodjanak!
A róka azt felelte:
– Hisz már próbálom, de ezek nem tartják vissza magukat!
Azzal a rudakat újra meg újra szándékosan nekik eresztette.
A medve és a farkas csépelte a rozst.
Három kupac keletkezett.
A kisebbikben volt a gabona, a közepesben a pelyva, a nagyobbikban a szalma.
Elkezdtek rajta osztozkodni.
A róka azt mondta:
– Úgy legyen elosztva: a kicsinek a kis kupac, a közepesnek a közepes, a nagynak a nagy.
Úgy tettek.
A róka kapta a gabonát, a farkas kapta a pelyvát, a medve kapta a szalmát.
Nekiálltak őrölni.
A rókának zakatolt a malomköve.
A farkasnak és a medvének viszont egyre csak zizegett.
Megkérdezték:
– Róka koma, neked a malomköved miért zakatol, nekünk viszont zizeg?
A róka azt mondta:
– Én úgy kezdtem őrölni, hogy homokot adtam hozzá, ezért zakatol a malomkő.
A medve és a farkas homokot adtak hozzá, és a malomkövük elkezdett nekik zakatolni.
Az egészet megőrölték, és hozzáfogtak kását főzni.
Főzték...
A róka kásája fehér és tiszta.
A farkasnak és a medvének viszont fekete a kásája és nem tiszta.
Megkérdezték a rókát:
– A te kásád miért fehér és tiszta, a miénk viszont fekete és nem tiszta? Adj nekünk a te kásádból, hogy megkóstoljuk!
– Nem adok, előbb én kóstolom meg a ti kásátokat.
A róka vett egy kevés kását a farkastól és a medvétől, és titokban azt a sajátja tetejére tette.
– Kóstoljátok!
A medve megízlelte, és így szólt:
– A te kásád sem jobb, mint a sajátom!
Megízlelte a farkas, és ugyanazt mondta...
– És a te kásád miért fehérebb, mint a sajátom?
– Én a lisztet a folyóvízbe tartottam. Ezért fehér a kásám.
A farkas és a medve összeszedték a pelyvát és a szalmát, belemártották a folyóba, az ár mindet elvitte.
Lám, a róka koma jól rászedte őket.
 

Kalliz nahka

Kerran yks meez tuli naapurikyllää kummille veerahii.
Tulloo – a kummiil heppoin ono päksähtääst, ja hää tätä hevoist nylköö.
Meez kyssyy:
– Mitä siä oot keskeel talvia, hepoiziin töön pääajal, hepoizen tegrastaant?
Tahtoi kummi pilahilla veerahan kussannoksel.
– Nyt – sannoo –, hepoizennahat ollaa hyvvii kallihet. Yhest nahast miä saan nii paljo rahhaa, etti jaksan kymmen hevoist ostaa.
Meez kuuli – ja jooksi takaisii.
Tuli joossen kottii.
Tegrasti oman hepoizen, noisti nylkömää.
– Mitä teet? – kyzytää naapurit.
– A nyttemmii – vastaa –, naapurikyläz kaik hepoizia nyletää! Linnaaz nahat ollaa hyvvii kallihet. Lähen sinne, möön – teenaan kymmenälle hevoizelle!
Siiz meehet koko hepoizet kyläz ja nylettiikki.
Tuli kevät – mitte kyntää kelkä, mittekä kylvää.
 

A drága bőr

Egyszer egy ember elment a szomszéd faluba a komájához vendégségbe.
Megérkezik – hát a komájának a lova kimúlt, és ő ím a lovat nyúzza.
Az emberünk megkérdezi:
– Miért vártad meg a tél közepét, a lovakkal való munka dandárjának idejét, hogy levágd a lovat?
A koma meg akarja tréfálni a vendégét.
– Most éppen – mondja –, a lóbőrnek jó ára van. Egy lóbőrért annyi pénzt kapok ám, hogy tíz lovat tudok venni.
Hallotta ezt az emberünk – és futott vissza.
Futva ért haza.
Levágta a lovát, kezdte nyúzni.
– Mit csinálsz? – faggatják a szomszédok.
– Hát most – válaszolja –, a szomszéd faluban az összes lovat nyúzzák. A városban a bőrnek jó ára van. Ide nem messze eladom – megkeresek vele tíz lóra valót!
Erre az emberek a faluban az összes lovat megnyúzták.
Közeledett a tavasz – nem volt kivel sem szántani, sem vetni.
 

Ukkoi ja tuhmukkain

Eli kolt siaart.
Yks heist oli tuhmukkain.
Kiukkaan peräl eli, ja lamppaahan papuloja söi.
Höö duumattii lähtiä kirkkoo hoomukselt.
Kahez jaoz noistii höö yllää.
Pessiistii majjool ja lähettii kirkkoo.
Teen pääl oli retu, ja siin oli ukkoi.
Ukkoi sannoo:
– Nostakaa minnua, tytöit, reust poiz!
Höö vasataa:
– Emmä möö noize sinnua nostamaa reust poiz!
Ja poissuttii.
Mut se tuhmukkain noisi kera yllää.
Pessiiz, vaattiiz, läksi kera kirkkoo.
Seel oliki taaz ukkoi, teen pääl reuz.
– Nossa, tyttöi, minnua poiz!
Hää otti dai nosti.
Ja se ukkoi antoi hänelle kättee kiven ja kepin.
– Ota, tähä kivvee kokkaa!
Hää kivvee kokkaiz kolt kertaa.
Ja ilmettii hänt vart siint kultain heppoin ja kultaist vaatti...
 

Az apóka és a butuska

Élt három nővér.
Egyikük butuska volt.
A kályha mögött lakott, és birkaganéjt evett.
Azt gondolták, hogy elmennek reggel a templomba.
Ketten tüstént hozzáfogtak a felkeléshez.
Megfürödtek tejben, és indultak a templomba.
Latyak volt az úton, és abban egy apóka.
Az apóka így szólt:
– Húzzatok ki engem, lányok, a sárból!
Azt felelték:
– Mi nem húzunk ki téged a sárból.
És tovább mentek.
A butuska is hozzáfogott a felkeléshez.
Mosdott, felöltözködött, indult is a templomba.
Ugyanúgy ott volt az apóka, az úton a latyak.
– Húzz ki engem, kislány!
Fogta, és lám csak kihúzta.
Az apóka meg egy követ és egy botot adott a kezébe.
– Fogd, és üss vele a kőre!
Háromszor a kőre ütött.
És egy arany ló termett előtte és arany ruha...
 

Parma ja voohet

Eli poika-orpo.
Jot elättää icciä, hää läksi voohia paimentaa.
Ajjaa hää kerran voohia ruizpellon sivu.
A voohet tunkehuttii yli ajjan rukihesse.
Ajjoi hää, ajjoi heijjet takaisii, a voohet jooksennellaa pitkin ruist, ja tallataa tähkiä.
Istuiz peen paimen kivelle ja itki.
Tulloo hänen loo orraava:
– Mitä itet, poika?
– En jaksa voohet rukihest ajjaa poiz!
– Ja kaik? Miä hejjet ajan käenkääntiiz poiz!
Jooksenteli, jooksenteli – ei tult mittä.
Istuiz lähelle ja itkiki.
Jooksoo repoi:
– Mitä itettä?
– Emmä jaksa voohet rukihest ajjaa poiz!
– Miä ajan heijjet heti poiz!
Ja revoilt mittä ei tult.
Istuiz heijjen lähelle ja noistiki itkömää.
Männöö karhu mecäst:
– Mitä ootta tääl itkömääz?
– Emmä jaksa voohet rukihest ajjaa poiz!
– Ai, nappaakat! Miä avviitan teitä!
Tunkehui yli ajjan – vaa murti ajjan, tallaiz ruist enempi voohia.
Pallaiz ilma mitäikke.
Istuiz lähelle ja noisti mörizömmää.
Neljältää itetää.
Lentää sivu parma.
– Ku ono nagrettavvaa! – sannoo. – Nii suuret ootta, entä itettä! Ken tejjet obižoitti?
A höö vasataa:
– Emmä jaksa milkä viissii ajjaa voohet rukihest poiz!
– No, miä avviitan!
– Mut siä jo oot nii peen!
– Ajan poiz!
Hörriiz ja lenti.
A ku voohet oltii hänen hörinehen kuultu – tunkehuttii yli ajjan teen päälle.
Peen paimen temppaiz vican – ja alkoi voohiloin jälez joossa.
Ei jopa kiitän sannoont omille apilaizille.
 

A bögöly és a kecskék

Élt egy árvagyerek.
Hogy eltartsa magát, eljárt kecskéket őrizni.
Tereli egyszer a kecskéket a rozsföld mellett.
A kecskék meg átugrálnak a kerítésen a rozsba.
Hajtja, hajtja őket visszafelé, de a kecskék futkosnak széltében-hosszában a rozsban, s tapossák a kalászt.
Leül a kis pásztor egy kőre és sír.
Odajön hozzá egy mókus:
– Miért sírsz, fiú?
– Nem tudom a kecskéket kikergetni a rozsból!
– Ez minden? Én kézen-közön kizavarom őket!
Rohangászik, rohangászik – nem sikerül.
Leül a közelbe és ő is sír.
Odafut a róka:
– Miért sírtok?
– Nem tudjuk a kecskéket kikergetni a rozsból!
– Rögvest kizavarom én őket!
A rókának sem sikerül.
Leül ő is a közelükbe és elkezd sírni.
Jön a medve az erdőből:
– Miért sírtok itt?
– Nem tudjuk a kecskéket kikergetni a rozsból!
– Jaj, gyermekeim! Segítek én rajtatok!
Mászik át a kerítésen, csakhogy a kerítés szétroppan, a kecskéknél jobban letarolja a rozst.
Ő is sikertelenül tér vissza.
Leül a közelükbe és elkezd hüppögni.
Négyen sírnak.
Odaszáll hozzájuk a bögöly.
– Milyen nevetséges! – mondja. – Nagyon rákezdtetek, igen csak sírtok! Ki bántott titeket?
Azt felelik:
– Sehogyan sem tudjuk a kecskéket kikergetni a rozsból!
– No, én segítek!
– Ugyan már, te apróság!
– Kikergetem!
És repült is zümmögve.
Amint a kecskék meghallották a zümmögését – átugráltak a kerítésen az útra.
A kis pásztor felkapott egy ágat – és elkezdett a kecskék nyomában futni.
Még köszönetet sem mondott a segítőknek.
 
Szövegforrás: Виталий Чернявский: Ižoran keel (Ittseopastaja) – Ижорский язык (Самоучитель). http://lingvisto.org/files/ingrian.pdf